A pesti ember hihetetlenül kreatív. Főként olyankor, ha egy rendszert kell kijátszani, vagy a fizetést megúszni. Mégis hogyan lehet egy olyan villamoskocsin ingyen utazni, ahol folyton ott járkál a kalauz? A megoldás egyszerű: ne vegyük észre! Létezhet, hogy ez működik? Igen, és ezt a régi pestiek be is bizonyították!

Manapság sem ismeretlen jelenség az ingyen utazó utas a fővárosi tömegközlekedés eszközein. Nem volt ez másképp 100 évvel ezelőtt sem, azzal a különbséggel, hogy a mai bliccelőknek igencsak egyszerű a dolguk, hiszen nem minden járaton ellenőrzik az utasok jegyét. Ezzel szemben a múlt század eleji pesti villamosok valamennyi kocsiján utazott egy kalauz is, aki folyamatosan járkált a villamoskocsin és felszólította az utasokat, hogy váltsák meg a jegyüket (mert akkoriban ezt a kalauznál tehették meg).

Nagykörúti villamosok a Podmaniczky és Teréz körút sarkán. (1890-es évek) - Forrás: bpkep.fszek.hu

Ez a tényező viszont mégsem gátolta meg a múltszázad eleji fővárosi polgárokat abban, hogy mégis ingyen utazzanak. Természetesen ehhez arra volt szükség, hogy a kalauzt valamilyen módon kijátsszák. De mégis hogy lehetett ezt megtenni?

Gábor Andor (1884-1953) az örök kritikus író, dalszövegíró egyik munkájában több jól bevált bliccelési módszerrel ismeretet meg minket.

Az egyik legalapvetőbb módszer, hogy úgy tesz az ember, mintha nem venné észre a kalauzt. Ennek több technikája is volt:

• egyszerűen szórakozottnak tettetjük magunkat, és mindenfelé leskelődünk
• kezünkbe veszünk egy újságot, és nagyon belemerülünk az olvasásba
• ha esetleg ismerős utazik velünk, akkor komoly beszélgetésbe mélyedünk vele (akkor is, ha máskor inkább elkerüljük)
• kint állunk meg a villamos peronján (akkoriban külső és belső része is volt a kocsiknak) és inkább a forgalomra figyelünk, mint a bentről minket szólongató kalauzra
• esetleg, ha a kalauz már járt kint a peronon (és valószínűleg oda már nem megy vissza), akkor bentről kimegyünk, mintha csak le akarnánk szállni, és megint csak nem halljuk, ha a kalauz kiszól

Az 59. sz. villamoskocsi. (1893 körül) - Forrás: bpkep.fszek.hu

A másik módszer ennél egyszerűbb volt, mégsem játszhatta ki akárki. Az egykori pesti villamoson ugyanis létezett a szabadjegy fogalma, amely egyfajta tiszteletjegyet jelentett, s a tulajdonosa gyakorlatilag ingyen utazott. De nem kaphatott akárki szabadjegyet, csak bizonyos köztiszteletben álló, vagy hivatali személyek rendelkezhettek vele, ráadásul a szabadjegy sem szólt örökre, hanem évente meg kellett újítani. Hogy hogyan lehetett a szabadjeggyel bliccelni a pesti villamoson?

A szabadjegy fogalma nemcsak a pesti villamoson létezett, hiszen pl. a MÁV vasúti vonalain is használták. A vasúti utazások során azonban minden esetben a kalauz ellenőrizte a szabadjegy meglétét, nem úgy a pesti villamoson. A pesti villamoson, ha valaki szabadjeggyel bírt, elég volt annyit mondania, hogy „Szabadjegy”, s ha elég úriemberes volt a külseje, a kalauz nemhogy kérte volna a jegyét, hanem egyszerűen szalutált neki, és továbbment. Vagyis a szabadjegy egyfajta presztízst jelentett, de csak úri külsővel. Előfordult, hogy valaki ezt az adut próbálta meg kijátszani, mint például az a hivatalnok, aki 1902 januárjában többször úgy utazott a villamoson, hogy bemondta „Szabadjegy”, de végül valakinek gyanússá vált az illető, s amikor ellenőrizték, természetesen nem tudta a szabadjegyét felmutatni.

Régi villamos az Oktogonnál (1887) - Forrás: Kubinszky-Lovász-Villányi: Régi magyar villamosok. Budapest Városvédő Egyesület, Bp., 2000.

Végül egy anekdota lezárásként:

Rózsahegyi Kálmán (1873-1961), a Nemzeti Színház egykori színésze, éppen a szabadjegye miatt járt pórul 1902 áprilisában. A színész ugyanis ekkor kapta meg a szabadjegyét a villamosra, s amikor először utazott vele, s a kalauz hozzálépett, ő bemondta, hogy „Szabadjegy”, de közben jóhiszeműen be is akarta mutatni a jegyét, amely a pénztárcájában volt. A tárcájában viszont volt egy igen ritka, értékes szivar is, amelyet egy különleges alakalomra tartogatott. A színész legnagyobb döbbenetére a kalauz, a felé nyújtott tárcából, nem a jegyet, hanem a szivart vette ki, és megköszönte, mert azt hitte, hogy a színész megkínálta, hiszen a jegyét nem kérte volna. Így jár az, aki nem ismeri a pesti villamos etikettjét…

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor kövesd az oldalt facebook-on is.

Forrás:

Gábor Andor: Pesti sirámok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1958.

Pesti Napló, 1902. január 24.

Pesti Napló, 1902. április 11.