Sok szakmát és foglalkozást ismerünk, amely ugyanúgy létezett a múltban, ahogy ma is. Most is vannak pékek, pincérek, sofőrök, jogászok, orvosok, suszterek, szakácsok stb. Voltak azonban szakmák az egykori Budapesten, amelyek mára egyszerűen eltűntek (vagy esetleg más formában élnek tovább), s amelyekről talán soha nem is hallottunk, pedig a valamikori fővárosunk meghatározó elemeinek számítottak.

Andrássy út - Forrás: bpkep.fszek.hu

Legelőször is lehetne említeni az utcán áruló virslifőzőket. Nem tudom, hogy hányan hallottak már róluk, de én személy szerint csak egy újságcikknek köszönhetően fedeztem fel őket. (És a félreértések elkerülése végett: itt most nem a mostani hot dog árusokról van szó.) Ezek a virslifőzők az utcán tolták kétkerekű kis kazánjukat, s virslivel és tormával várták az éhes vevőket, akik rendszerint nem a felsőbb rétegekhez tartoztak. Szívesen vásároltak tőlük az utcaseprűk, a konflisok kocsisai és az utcalányok is. A virslifőzők éjjel-nappal működtek, de munkájukat nem sokra becsülték. 1904-re a számuk igencsak megsokszorozódott, ezért a virslifőzők azzal a kéréssel fordultak a kereskedelmi miniszterhez, hogy az utcai virslifőzést sorolja az iparágak közé, még pedig olyan minősítéssel, hogy azt csak megfelelő ipari képesítés alapján lehessen gyakorolni. A miniszter persze, nem tett eleget a virslifőzők kérésének, azzal az indokkal, hogy a virslifőzéshez nem kell olyan szakértelem, amely indokolná, hogy iparág legyen. Ezért a szegény virslifőzők nemcsak az iparosodásból maradtak ki, de minden olyan szakirodalomból is, amely az iparágakkal, vagy a gasztronómiával foglalkozik. Számos könyvet néztem meg, hogy többet tudhassak róluk, de soha sehol nem említették meg őket. Az utcai virslifőzők tehát, a múlt szemeteskosarában végezték.

Eskü-tér. Biztosan itt is árultak a virslifőzők, bár a képen nem látni. - Forrás: bpkep.fszek.hu

Egy másik ilyen elfelejtett szakmaként beszélhetünk az úgynevezett tűzlegényekről. Ezek a tűzlegények a régi kávéházak konyháiban dolgoztak. Fehér zubbonyt és papírból készült admirális-sapkát viseltek, s a feladatuk az volt, hogy folyamatosan megrakják a tüzet, vigyázzanak a tejre, hogy ki ne fusson, illetve a habot is ők verték fel. A kávéházak személyzetének fontos részét képezték, mégis csak ritkán említik őket.

Kávéház terasza 1913-ban, pincérekkel a háttérben - Forrás: fortepan.hu

A vízvezetékek kora előtt létezett egy olyan foglalkozás, amely ma már teljesen ismeretlen. A mai háztartásokban természetes a víz jelenléte: csak megengedjük a csapot, és máris ihatunk, fürödhetünk és főzhetünk. A 19. század végén azonban még a főváros sem járt élen a víz elvezetésében. Ezt a hiányt helyettesítették az úgynevezett dunavízhordók. A nevük is mutatja, hogy a Dunából hordták a vizet főként Pest lakosainak. Munkájuk mindenképpen szükséges volt, mert bár az akkori Pesten is voltak kutak, de azok vize általában salétromos, vasas és iszapos volt, amely ivásra alkalmatlan volt. Így tehát, Duna vizet ittak a pestiek. (Ugyanis akkor még tiszta volt a Duna.) A dunavízhordók nem egyedül dolgoztak: rendszerint ott volt velük a feleségük, aki a kocsira vigyázott, s még egy legény, aki segített a vizet meregetni. A Dunából a vizet puttonyokba merítették, amelyet egy szamár húzta kis kocsira rakták fel, s így járták a pesti utcákat, hangosan kiabálva, hogy „Friss Duna-vizet tessék!”. Minden dunavízhordónak meg volt a saját kerülete, amelybe évekig hordta a vizet, s szinte felségjoggal rendelkezett felette. A vizet a vevő lakásáig cipelték, s az árba beleszámították azt is, hogy a lakás hányadik emeleten volt. Elvégre egy ilyen vizes puttony hatalmas súlyt nyomott. Télen még nehezebb volt a dolguk, mert nemcsak hogy meríteni kellett a vizet, de előtte léket is kellett vágni a befagyott folyóba. A dunavízhordók mestersége a 20. században egészen eltűnt, hiszen a vízvezeték bevezetése feleslegessé tette a munkájukat.

Dunavízhordók - Forrás: kereso.dunamuzeum.hu

Végül, de nem utolsó sorban emlékezzünk meg a pucceros-asszonyokról. A pucceros-asszonyok tulajdonképpen a mai takarítónőkhöz hasonlítottak, de az ő munkájuk inkább csak egy területre koncentrálódott. A pucceros-asszonyoknak ugyanis a házimunka legnehezebb része jutott. A polgári háztartásokban, különösen tavaszi nagytakarítás idején, az állandó háztartási alkalmazottak (vagyis a szobalányok és szakácsnők) nem győzték, vagy nem vállalták a súrolást, kefélést, szőnyegporolást, ablak- és ajtómosást. Erre a munkára fogadták fel a pucceros-asszonyokat, akik rendszerint az utcán gyülekeztek, leginkább a piacok és vásárcsarnokok környékén, ahol a háziasszonyok és a cselédek gyakran megfordultak. Többnyire tarka fejkötőt, sötét kendőt és hosszú kötényt viseltek a pesti pucceros-asszonyok. Ezt a szakmát főként a férjhez ment, de nehezen élő volt cselédek, s a házimunkán kívül egyébhez nem értő egyszerű munkásasszonyok űzték. A takarításhoz a saját eszközeiket vitték magukkal, így mindig volt náluk fehér bádogvödör, súrolókefe, törlőrongy és padlóviasz is. Az egy helyen, fehér bádogvödörrel üldögélő asszonyok látványa tehát, nem volt életidegen a régi budapesti utcákon.

 Pucceros asszonyok a Klauzál téren - Forrás: Budapest régi képeken

A virslifőzőkről és a tűzlegényekről, sajnos, nem találtam képet. Ha esetleg valaki tud olyan képet, amelyen e két szakma képviselői szerepelnek, szívesen venném, ha megosztaná velünk! Vagy, ha valakinek lenne kedve, fantáziája és tehetsége, hogy lerajzolja őket, azt is örömmel fogadnám!

Források:

Pesti Napló (1904.), Esti Újság (1903.)

Békés István: Szegény ember gazdag városban: Fejezetek Budapest művelődéstörténetéből 1867-1917 között. Budapest, 1973.

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor kövesd az oldalt facebook-on is.